2000-ben az őszi szemesztert egy Pennsylvania-i egyetemen töltöttem.  Október végén egy fesztivál keretei között az egyetem diák kaszinót szervezett. Egy tipikus forgóajtós magyar évfolyamtársammal, Péterrel – rendíthetetlen ifjú kockázatvállaló hévvel felvértezve – gondoltuk, ott a helyünk, majd mi megmutatjuk. Nemcsak magunkat, hanem a magyar virtust is. (Régi amerikai sztereotípia, hogy egy magyar utolsónak megy be a forgóajtón, de elsőnek jön ki.) Péter felvette susogós barna bársonyfarmerját, én meg a washingtoni utcai bazárban szerzett zongorás rákkendroll nyakkendőmet borzasztókék zakómmal és nekivágtunk szerencsét próbálni. Öltözködésbeli merészségünket Szergej, ukrán  haverunk alapozta meg, akit mindig viccesen kérdőre vontunk vasalatlan pólói, gyűrött melegítőalsói és tojássárgára festett haja miatt, mire csak ennyit válaszolt: ne aggódjatok, ez kib.szott Amerika, itt senki nem nézi.

Nos, a kaszinó a következő elven működött. Mindenki kapott a bejáratnál 10-10 zsetont alanyi jogon, és azt eljátszhatta kártyán vagy ruletten. A nyert zsetonokat sorsjegyekre lehetett beváltani, amelyek közül éjfélkor húztak ki értékes ajándékokat a tévétől a házi mozi rendszerig, amerikai utazástól a pléjsztésönig. A cél tehát az volt, hogy a zsetonokkal minél több sorsjegyet gyűjtsünk össze.

Egyből a ruletthez mentünk, ahol már a kezdésnél kiszúrtuk, hogy a krupié – aki persze nem profi volt, hanem diák – rosszul adta bizonyos fogadások odds-ait. Ugye három oszlop van, így, ha az ember bármelyikre tesz, az odds 1:3, mivel egyharmad az esély. Ez rendben is volt, csakhogy, ha két oszlopra fogadtunk egyszerre, akkor már nem 2:3-hoz, hanem 1:2-höz számolta a nyereményt. Tőzsdei agyunk elkezdett pörögni, mint a vadászkutya, szagot fogtunk: ez arbitrázs!  Hogy ne legyen feltűnő, mindketten megjátszottuk a két szemben lévő szélső oszlopot a középsővel együtt ( a középső volt a metszet), mintha részben egymás ellen fogadnánk. Ha valamelyik szélső oszlopban lévő számot gurították ki, akkor egyikünk bukta  a zsetont, a másik viszont nyert egyet, tehát összességében nullában maradtunk. Abban az esetben  viszont, amikor a középső oszlop jött ki, mindketten dupláztunk. Egész este ezt a szisztémát játszottuk, persze, hogy ne derüljön ki a turpiszság, hangosan szentségeltünk, ha valamelyikünk bukott. Ezzel ketten gyakorlatilag a sorsjegyek felét begyűjtöttük az éjféli húzásig. Már elégedett, kaján hun vigyorral kalkuláltuk, hogy melyikünk megy luxus útra, és kié lesz az ordenáré nagy tévé a házi mozi rendszerrel.

Az első két sikertelen húzásnál még nyugodtak maradtunk. Mikorra kihúzták a nyeremények felét, és mi még mindig nem voltunk a nyertesek között, kezdtünk kicsit mocorogni. A végére viszont gutaütést kaptunk, hogy semmit sem sikerült elhoznunk, hiába az éleslátás és a nyerő stratégia. Nem hittük el, hogy mehetnek a nyereményekért mindössze egy sorsjeggyel rendelkező emberek, nekünk meg külön asztal kellett az összegyűjtött jegyeknek, hogy ki tudjuk teríteni. Mégsem jött össze. Egy tényezővel ugyanis nem számoltunk: Fortunával.

Valahogy így van ez a tőzsdén is: hiába van jó stratégiai meglátás, az önmagában nem elég, némi szerencse is kell hozzá. Fordítva is igaz: egy utólag jónak bizonyuló döntésnél, lehet, hogy csak óriási mázlink volt. Hosszú távon márpedig csak akkor lehetünk sikeresek, ha legalább utólag meg tudjuk különböztetni Minervát Fortunától.