A monetáris politikát nem lehet önmagában értékelni. Nem csak a közpénz vita értelmetlen, hanem az is nonszensz, hogy egyáltalán a jegybank mint “független” intézmény eredményéről és annak szuverén felhasználhatóságáról beszélünk, amely ebben a formában egy tökéletes szemfényvesztés. Ez olyan, mintha a kormány alakítana egy különálló ÁFA hatóságot, amely formailag “függetlenül” működne a költségvetéstől és Nemzetgazdasági Minisztériumtól, szabályozná az ÁFA-kulcsot és ellenőrizné a bevételt. Az MNB-logikát használva, akkor az így képződő természetes vagy amúgy is automatikus több száz milliárdos bevételi növekményt saját hatáskörben elkölthetné vagy felhasználhatná saját érdemeire hivatkozva. Az MNB teljesítménye sem nem mérhető, se nem osztályozható anélkül, hogy a gazdaság többi alrendszerében megjelenő és kapcsolódó költségelemeket és hátrányokat figyelembe ne vennénk. Márpedig a gyenge fizetőeszköz a lakosság euróban és Európához mért forintmegtakarítását apasztotta, a vállalkozások forintban mért nemzetközi tőkeigényét viszont megemelte.

A témáról a Trend FM-ben beszélgettünk. A műsorvezető Szűcs Péter volt.

Ahogy a költségvetési politika, úgy a jegybanki politika is a gazdaságpolitika része, illetve a gazdaság egészének, az összteljesítményhez történő hozzájárulásnak egy szelete. A gazdaság piaci szereplőivel áll össze a teljes kép.

A közelebbi megvilágítást ott érdemes kezdeni, hogy mindennek az alapja a költségvetés. A Lehman-csőd előtt és után is nagyrészt a költségvetés egyensúlya vagy annak hiánya, amely meghatározta, kiszabta a mozgásteret a jegybank számára. Láthattuk korábban, hogy amíg a költségvetés óriási hiányt termelt és nőtt az államadósság (megj.: közben persze a bankszektorban is jelen volt a túlhitelezés.), addig a jegybank mozgástere is korlátozott volt. Hiszen a jegybank anno kénytelen volt emelni a kamatot, kénytelen volt magasabb kamatot kínálni a külföldieknek, hogy hajlandóak legyenek finanszírozni az országot. Ahogy a válság kitört, elszabadultak a piaci indulatok, a prémium, a plusz kamatkiadás még magasabbra kúszott. Az Orbán kormány 2010-től folytatta az egyébként is 2008 után megszigorított költségvetési politikát azzal a különbséggel, hogy az adóbevételeket egyes szegmensekre hárította (lásd. bankadó, energiaszektor-adó, stb.) és nem elsősorban a lakosságra rakta a terheket közvetlenül. Viszont ez a szempont is kettős, mert egyrészt megemelték az ÁFA-kulcsot 25%-ról 27%-ra, másrészt csökkentették az szja kulcsot, amivel a szegényebb réteg számára ez a plusz megtakarítás mint előny ezzel el is tűnt. Azonban, még, ha unortodox eszközökkel is, de fenntartott a költségvetés egy feszes pályát, az államadósság stabilizálódott. Ezzel, és a globális jegybankok pénzteremtésével (eszközvásárlás vagy közhelyesen pénznyomda) kitárult a jegybank lehetősége is. Az infláció hullámokban csökkent, tehát volt tér alacsonyabb kamatokat eszközölni, volt tér engedni a forintot gyengülni.

Ezen tényezők együttállása, amely 2014-ben 200 milliárdnál nagyobb összeget hagyott „nyereségként” Magyar Nemzeti Bank mérlegében. Tehát ezt elsősorban a költségvetés és a külső faktorok tették lehetővé. Az persze pozitívumnak is beállítható, hogy a jegybank élt a lehetőséggel, de törvényileg is ez a dolga. De egyébként sem számít, hogy nyereséges vagy veszteséges, hanem hogy miként járul hozzá a gazdaságpolitikához – eleget téve saját törvényi kötelezettségeinek.

Ráadásul már önmagában a gazdaságpolitika osztályozása, miszerint van költségvetési és monetáris, ez is tekinthető bizonyos szempontból mesterségesnek. Ha már mindent külön akarunk számolni és mérni, akkor az MNB nyereségének önszántából történő tetszőleges felhasználása kicsit lesarkítva olyan, mintha a kormány alakítana egy különálló ÁFA hatóságot, amely függetlenül működne a költségvetéstől és Nemzetgazdasági Minisztériumtól. Ez a külön intézmény figyelné és alakítaná saját döntési körben az ÁFA-kulcsokat és bevételeket. Na, mármost párhuzamos MNB-példaként, az így képződő természetes vagy amúgy is automatikus ÁFA bevételi növekményt saját hatáskörben elkölthetné vagy felhasználhatná saját érdemeire hivatkozva. Az MNB példája hasonló logikát mutat: nem lehet egy alrendszert teljesen külön kezelni, mert az egy teljes célrendszerhez illeszkedik, és az alternatív költségek is csak ezzel együtt láthatóak. Nem csak a közpénz vitája értelmetlen, hanem az is nonszensz, hogy egyáltalán a jegybank mint intézmény eredményéről beszélünk, ami önmagában egy illúzió. Vagyis az MNB teljesítménye sem nem mérhető, se nem osztályozható anélkül, hogy a gazdaság többi alrendszerében megjelenő és kapcsolódó költségelemeket és hátrányokat figyelembe ne vennénk.

A forint gyengüléséből származó jegybanki nyereség a gazdaság másik oldalán:

  • emelte az átváltásig a devizahitelek fennálló és aktuális tartozásait;
  • euróban számolva – hiszen az unió részeként oda is szeretnénk konvergálni, hozzájuk mérjük magunkat – apasztotta a lakosság megtakarításait;
  • csökkentette a magyar vállalkozások tőkeerejét: amennyiben egy magyar vállalkozás tartani kívánja a lépést a külföldi versenytárssal, akkor magasabb forintösszeget kell ugyanazon szintű fejlesztésért beforgatni a vállalkozásába, ha gyengébb a forint;
  • növeli az államadósságot a devizában denominált hányad miatt.

A mérleg másik serpenyőjében a sokszor lehivatkozott export ösztönzés van. Itt azonban – mivel az exportra termelő vállalatok zöme multi, és az importfüggőség is nagy – a forint árfolyam hatása a külkereskedelmi többletre meglehetősen kicsi.

Megjegyzés: Ha a gazdaságpolitika és gazdaság összteljesítményét nézzük, akkor azt látjuk, hogy szakadunk le a régiótól, az eddig lemaradó országok pedig egyre közelebb kerülnek hozzánk. Ez a tény nem több száz milliárd forint értékű szuverén döntési kört, hanem teljes körű felülvizsgálatot és mélyelemzést igényelne a gazdaságpolitika felelőseitől. 

 

A teljes interjú a Trend FM-ben.