Eleinte józan elképzelés volt egyensúlyozni az állam finanszírozási szerkezetében, a hazai szereplők felé elmozdulni. Ám kezdenek a folyamatok túllőni egy egészséges szinten. Nem biztos, hogy szerencsés a csúcsfázisban lévő, de még mindig bóvli minősítésű állampapírokat a jelenlegi ütemben a lakosságra és az immár többségében hazai , állami tulajdonú bankokra “testálni.” Az átmeneti stabilitás javul ugyan, de ezzel együtt sérülnek a piaci visszajelzések, és így az állami döntéshozók realitás-, és veszélyérzete is tompul. A hatalom az állampolgárokat és a hazai bankokat használja pajzsként, azzal, hogy túlságosan kiszorítja a külföldi szereplőket. Ezzel – úgy véli – elvágja az utat az általa idegen spekulációs hátsószándékokkal felruházott körtől. Ebből viszont így ingerszegény bunker, majd később piramis lesz, ahol minden későbbi teher magára az államra, vagyis az adófizetőkre hull vissza. Meg kéne állni, amíg lehet. Mert az államon keresztül minden út a polgárokhoz vezet. A Trend FM-ben Szűcs Péter műsorvezetővel beszélgettünk.
Ha már MNB: múlt kedden bejelentette a magyar jegybank, hogy április végével teljesen megszűnik a kéthetes betét. Ettől azt várják, hogy nagyjából 800 milliárd forint megy ki ebből az eszközből. Milyen hatása lehet?
Ez egy folyamat része. Méghozzá annak a tervnek, célnak, hogy áttereljék a banki eszközöket a rövid lejáratú likviditást szabályozó és célzó kéthetes betétből hosszabb lejáratú állampapírok felé. Ennek az a hosszabb távú perspektívája, hogy ezzel a jegybank segíti az állam finanszírozását, a hozamokat lent tartja, illetve áttételesen ezzel hozzájárul a hitelkamatok alacsony szinten történő stabilizálódásához, és ez így elméletben közvetve segíthetné a hitelezést is. Mindazonáltal, azzal, hogy átveszi a szerepet a hazai gazdasági paletta a külföldiektől, ami az állam finanszírozását illeti, ezzel kevésbé teszik sérülékennyé a magyar állampapírpiacot.
Miért mondod, hogy csak elvileg segíti a hitelezést?
Azért, mert azok a célok, amiket az MNB itt deklarált vagy az összefüggésekből kiolvasható, ezek szerintem – ahogy Te is utaltál rá – némileg ellentmondanak egymásnak. Hiszen mindig a mérték a kérdés. Tehát egy ideig nyilvánvalóan az egy pozitív cél, hogy diverzifikáljuk az állampapírpiaci finanszírozást, a bankok aktivitását picit az állampapírok felé is áttegyük, és a lakossági szegmens felé is megpróbáljuk növelni az állampapírok népszerűségét, vonzerejét. Ezen stratégiával egyensúlyozhatunk az állampapírpiaci szereplők megoszlása között.
Az állam és az MNB programjainak deklarált céljai
- Az állam átlagos finanszírozási költségeinek csökkentése (kamatcsökkentések által).
- Az állam finanszírozásának stabilitása, a külföldi kitettség enyhítése (a lakosságnak prémium kötvény, a bankokat a kéthetes betétből az állampapírok felé terelik).
- A banki hitelezés beindítása (alacsony kamatok, hitelprogram) a bankok funkciójára hivatkozva.
No,de, ezzel egy határon túl mit is érünk el? Ha adunk prémiumot közvetve a bankoknak is kamatcsere ügyletek révén, támogatjuk a vásárlásukat és a lakosságnak is ajándékozunk 1.5-2%-os kamatprémiumot a piaci szintekhez képest, akkor ezzel azt váltjuk ki, hogy a betétből óriási mennyiségű megtakarítás vándorol az állampapír piacra. A gond az, hogy ha túl nagy mértékben zajlik ez a folyamat, akkor leapad a bankok azon forrása, amiből tudnának, megérné nekik hitelezni. Egy ideig az alacsony kamatok a bankokat nagyobb hitelezésre ösztönözhetik, ha látják a megfelelően felpörgött keresletet a vállalati szektorban. Amennyiben viszont nincs meg ez a növekvő kereslet egyéb okokból – például külső környezet romlása, belső kiszámíthatatlanság – akkor a bankok még inkább elkényelmesednek, és megéri nekik – látva a csökkenő, de még mindig olcsó forrást biztosító betétállományt – 2-3%-os kamatmarzsot kínáló államkötvényben parkoltatni az eszközüket. Így ennek alternatívája, a hitelezés csorbát szenved. Vagyis az MNB és az állam által képviselt célok nem mindig egy irányba mutatnak, hanem egy határon túl egymásnak ellentmondó érvrendszerek jönnek létre.
De ezt menet közben nem lehet szabályozni?
Ez a határ részben szubjektív, de azt gondolom – minden intézkedést együtt nézve – hogy ezen túllőtt a jegybank, az állam. Mert ugyan immár el lehet mondani, hogy a külföldi intézményi befektetők részaránya az állampapírok birtoklásában leesett 40%-ról 25% alá, a hazai lakosság részaránya a finanszírozásban 4-5%-ról 17-18%-ra emelkedett, és ezzel párhuzamosan megnőtt a hazai bankok szerepe is.
Forrás: MNB
Csakhogy, ha a jövőben megindul egy, az eddigiekkel ellentétes folyamat, olyan külső-belső környezet bontakozik ki, hogy a jegybank kénytelen lesz kamatot emelni – vagy ettől függetlenül is emelkednek a hozamok –akkor az előbb vázolt új struktúrának a hátránya teljes egészében a hazai szereplői kört érinti – és az egész addig épített bunker piramisként dőlhet ránk. Hiszen kik tartanak állampapírt? Hazai lakosság, hazai bankok, amelyeknek 55%-a magyar állami kézben van. Sőt azoknál a bankoknál is sérülhet, igaz, „csak” a hitelezési funkció, amelyek külföldi kézben vannak.
Tehát túlságosan a hazai szereplőkre építeni a kitettséget – ráadásul egy csúcson lévő kötvénypiaci fázisban – nem éri meg, mert, ha jön a negatív forgatókönyv, annak a közvetlen és járulékos levét egy az egyben a hazai szereplők isszák meg, ez pedig végső soron visszahull az adófizetőkre.
Külföldi példák alapján létezik egészséges arány az állam finanszírozásában, ami az egyes szereplők részvételét illeti?
Nincs ilyen pontos optimális szint, hiszen, ha megnézünk különböző országokat, minden helyzet, körülmény más és más. Ausztriában például a lakosság részaránya az állampapírok finanszírozásában 10% felett van, ám nem mindegy, hogy a lakosság teljes megtakarításán belül ez mekkora részt tesz ki. Másrészről ennek a magas részaránynak nálunk rövid-közép távon is jelentkezhetnek igen érzékeny következményei. Önmagában az a tény, hogy 3 ezer milliárd forintot tereltek magyar állampapírba, úgy, hogy prémium kamatot ajánlanak a piaci szintek felett 1,5-2%-kal, ez lassan a költségvetést plusz 80-100 milliárd forinttal is megterheli. Nem beszélve arról, hogy a bankoknak mézesmadzagként működő kamatcsere ügyletek volumene egy év alatt 300-400 milliárd forintról 1300 milliárd forintra duzzadt.
Forrás: MNB
Ezzel a jegybank leveszi a bankok válláról a kamatkockázat egy részét, de egyúttal a fokozódó jövőbeli állami veszteség lehetőségét is magára vállalja és a bankokat is elkényelmesíti. Ráadásul a válság óta a külföldi anyabankok kiadták a helyi leányoknak, hogy maguk oldják meg a forrásgyűjtést. Az anyabankok nem biztosítanak külön forrást, ezt a leányoknak a saját működési területein belül kell betétgyűjtés révén összehozni. Ezzel együtt olyan prés alá kerülnek a bankok, hogy a piaci alapú, a kockázatokat megfelelően belőni képes banki hitelezési funkció tovább torzul.
A teljes interjú a Trend FM-ben :